Rájöttem, hogy nem az élet bonyolult és nem mások teszik azzá (olykor), hanem mi saját magunknak. Túl sokat idegeskedünk és stresszelünk, nem csak olyanon, ami tőlünk függ, hanem olyanokon is, amik tőlünk teljesen függetlenek... bekövetkeznek akkor is, ha mi teszünk érte/ellene vagy pont, hogy nem. Mert ha meg kell történnie hát meg fog, tegyünk bármit is, ha pedig nem kell megtörténnie, akkor nem is fog, csak mindig figyeljük a jeleket.
Ő is és én is rettenetesen stresszelősek vagyunk, amivel megnehezítjük saját hétköznapjainkat. Nem szabad túl komolyan venni az életet, sokkal inkább kell kihasználni és kiélvezni a lehetőségeket. És kevesebbet kellene aggódnunk a megoldandó problémáinkon, mert mikor ott leszünk, úgyis minden úgy fog menni, ahogy annak kell. Én elhatároztam magamban (és igyekszem is tartani magam hozzá) hogy mostantól megpróbálok minél kevesebbett parázni és stresszelni dolgokon, viszont annál inkább megpróbálom kiélvezni a maradék 7 hetemet. Mindketten próbálunk mindent megtenni, hogy a másiknak jó legyen, és igyekszünk mindent a lehető legjobban csinálni hogy véletlenül se tegyünk olyan lépést, amivel a másikat kicsit is elbizonytalaníthatjuk magunktól, mert nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Ezt sem szabad túl komolyan venni, hanem inkább élvezni kell a mézes perceket,órákat, napokat.
Úgy érzem mindent tökéletesen szeretne csinálni azért, hogy megfeleljen nekem. Pedig tudnia kell, hogy senki sem tökéletes. Tudnia kell, hogy én így vagyok boldog, és hogy így tudom elképzelni a jövőt. Nem szeretnék változtatni, se rajta, se a mostani érzéseimen és álmaimon, mert számomra így tökéletes a jövő... ahogy van!
