Most, hogy kezdenek sokasodni fejemben és lelkemben a dolgok, kezdek kicsit elveszni a két világ között... Aközött ami a valóság és ami mindeközben bennem lejátszódik.
Nehéz megfogalmazni ezt az állapotot. Van benn egy bizonyos szintű vágyakozás és egy bizonyos szintű taszítás/ félelem is. Hogy ezek miért vannak? Azt pontosan tudom... Csak még én magam sem döntöttem el melyik világot válasszam magamnak. Mert a választható opciókat tekintve nincs nagy lehetőség.... 2M... Menni, vagy Maradni.
Eddig mindig azt mondtam, menni... menni... menni... nem azért mert rossz volt itt, hanem mert élni, s tapasztalni akartam. Érezni, hogy történnek a dolgok. Érezni, hogy élek. Szerettem volna érezni az esőcseppet az arcomon. A szelet, ami hajamba kap és könnyet csordít a szemembe. Látni a kék eget és a morajló tengert. Látni, hogy kinek mi a boldogság. Szagolni a frissen vágott fű illatát és a Lenyugvó nap elmúló hőségét érezni a karomon. Igen. Nem vágytam másra csak menni, tapasztalni, érezni, élni.
Most azonban megvillant bennem a maradni a szó fontossága. Hogy miért? azt nem tudom... Talán a félelem... amit meg kell tanulnom legyőzni. Talán a rossz gondolatok, amelyeknek nem szabad teret engedni gondolatainban... A család, vagy a szerelmem hiánya. Azt hiszem ez a legnagyobb dilemma. Eddig talán menekültem és keresve kerestem az élményeket, de most, itt is megtaláltam őket. Megtanultam értékelni azt amim van, és igyekezni minnél több időt eltölteni vele, velük... Mert ezek az elmulasztott napok nem térnek vissza többet.
Rád gondolok, és mosolygok.Rád gondolok, és könnyes lesz a szemem. A jövőbe nézek és meghasad a szivem. Meghasad, ahogy látom a peront az ablakon keresztül, s látom könnyekbe borult arcod. Tudom, hogy nem érezhetem kezed melegét, arcod puhaságát és ajkaid gyengédségét.
Közeleg a pillanat. Már érzem, s érzed te is. Itt van, és kopogtat a vállamon. Szeretnék, de nem maradhatok... muszáj... De tudom, hogy ez nem végleges!
