Ma elbicikliztem a kedvenc városrészembe, és beültem egy kávézóba. Korábban már egyszer üldögéltem itt, de akkor nem volt ennyire megindító, mint most...
A hely nagyon kicsi, mindössze 4 asztal van elhelyezve, de pont ettől lesz nagyon otthonos, és barátságos. A kávéház egészét bejárja a finom kávé és kakó egybefüggő illata, amit megspékel a kézzel készített csokoládék látványa és illata is. Egy szó jut eszembe: meghitt.
Ahogy beléptem a terembe láttam hogy teltház van. Egyetlen egy hely volt szabadon, úgyhogy gyorsan le is huppantam, nehogy ne ihassam meg a magam kis teáját. Ahogy körbenéztem, minden más volt, mint amilyen a multkor... Pedig nem változtattak semmit a helyen... ugyan az a berendezés, ugyan az a dekoráció és ugyan az a megszokott, lila fal. Amitől más érzésem támadt, az a bent ülő emberekből fakadt. Mindenki a saját (számomra idegen) nyelvén karattyolt és nagyokat nevettek mosolyogtam. Kegyerek kacaj is kiszürődött a hangzavarból. Mindenki szépen ki volt öltözve... A férfiakon fehér ing, fekete nadrág, mellény és zakó. A gyerekeken kis egyberuha, ami szépen tisztára volt mosva és vasalva... látszott nem midnennapi hordásra van... Hát persze, gondoltam... Vasárnap van, így a szemközti kis templomból jöttek át a mise után, hogy egy kcisit elbeszélgessenek. Nagyon tetszett ez az életkép, és belemerültem gondolataimba.
Egyszerre fogott el rossz és jó érzés. Rosszul éreztem magam, mert messze kell lennem azoktól akiket szeretek, és messze attól, akitől sosem szeretnék elválni... Sokan gondolhatják, hogy nincs is olyan messze ez a 874 km. Lehet hogy nincs is "annyira" messze.... de leszögezhetjük hogy messze van!
Ahogy üldögéltem a teám fölött, megvilágosodtam... Rájöttem, hogy nem szeretnék mást. Nem szeretnék újra, meg újra kutakodni, én így érzem jól magam, így ahogy most vagyunk. Az ő kezét szeretném fogni, ameddig csak lehet, és vele szeretnék beülni a vasárnapi mise után a barátainkkal és gyermekeinkkel inni egy kávét, vagy kakót. Hallani ahogy nevet, és látni, ahogy mosolyog. Ennél nincs szebb! És ha csak belegondolok, hogy az a sok kedvesség és szépség csak osztódna, már teljesen elolvadok! Szeretem ezt az érzést... és szeretném ezt a mait nem csak egyedül, gondolatban átérezni, hanem vele együtt a valóságban is! Legyen az bárhol.. Itt, Magyarországon vagy épp Írországban. A hely nem számít. Csak az a tudat, hogy ezt vele élem meg, és remélve, hogy mihamarabb.
