Ha az ember idegen országban él, idegen emberek és szokások között, akkor mindig valahogy fontosabbnak érzi a sajátját, mint előtte. Fontosnak érzi, szeretné megadni a módját a tiszteletnek és ünneplésnek, de foggalma sincsen, hogy ezt hogyan tegye, illetve környezete hogyan fogja fogadni...
Abban a szerencsében lehetett részem idén, hogy a Március 15-i megemlékezést olyan formában tehettem, ahogyan korábban még soha! Nem tudtam, hogyan fog alakulni az este, csak láttam egy kiírást, hogy magyar táncház lesz... először nem is nagyon akartam elmenni, aztán arra jutottam, hogy miért is ne, hiszen biztos sok földim lesz ott és jó hangulat. Hát elmentem....
A hely tele volt magyarokkal. Nem csak a beszédükből lehetett rájönni, hanem abból is, hogy szinte mindenkire fel volt tűzve a Kokárda, ahogyan azt illik. Éreztem jó helyen vagyok. Az este folyamán 2 együttes is zenélt, és mind a kettőre volt tánc tanítás is. Még sosem éreztem magam ennyire jól táncházban. Pont olyan volt, mint ahogyan azt képzelni szokták. Hatalmas körökben ment a tánc, miközben életerős fiatalok szolgáltatták a jobbnál jobb muzsikákat. Hajnalig roptuk. Ám ami a leginkább megindító volt, hogy az este vége felé a két zenekar zenészei összeálltak, és közösen muzsikálták a Kossuth nótákat, székely himnuszt és más, tradicionális magyar népdalokat. Ezt az élményt mindenkinek meg kéne ismernie, mert semmihez sem fogható! Ha jövőre olyan lehetőségem adódna, hogy egy hasonlóban részt vegyek, semmi pénzért nem utasítanám vissza.
